-Jó napot osztály, hogy telt a szünet? -Áll meg a tanári pad előtt egy középkorú kicsit őszes hajú férfi.
Mi köszönünk, a két hetes jelent, majd leülünk.
-Látom van egy új diák. -Mosolyog rám.
-Igen, jó napot. -Köszönök kicsit zavartan. -Emylia Meekin. Emy.
-Niklas Möller. -Újból rám mosolyog és előveszi a naplóját. -Jó... látom közel vagyunk a nagy dogához... akkor ma még gyorsan átfutjuk az elektromosságot, jó? -Becsukja a vastag kék könyvet és felírja a táblára a címet.
Egész órán a magántanárommal tanult jegyzeteimet nézegettem, mi van már meg. Anja az egyik szemöldökét felhúzva nézte mit csinálok.
-Ez mi? -Mutat a sok lapra.
-Régebbi jegyzeteim. -Válaszolok röviden, mivel full képzavar volt a fejemben.
Amikor megszólalt a szabadságomat jelző csengő nagyot sóhajtva álltam fel, és a tanár úrhoz sétáltam.
-Lenézést. Csak arról lenne szó, hogy magántanuló voltam és...
-Add csak. -Nyúl az összegyűrt lapok felé. Engedelmesen odaadom és nézem a többieket, akik kíváncsi szemekkel méricskéltek. -Aha... igen... ma van korep, nem hiszem, hogy innen sokan jönnének. Ha akarod gyere.
-Ott leszek. -Mosolygok és a táskámba rakom a jegyzeteimet.
-Amúgy honnan jöttél? Szépen, de nem tökéletesen beszéled a nyelvet.
-Hát most Amerikából költöztünk ide, de sok helyen laktam már. A szüleim munkájához tartozik a hosszabb távollét, így pár évente költözünk.
-Hol dolgoznak a szüleid?
-Zoológusok. És úgy néz ki hosszú ideig maradunk itt.
-Értem. És milyen Németország?
-Imádom. Itt nőttem fel. Körülbelül. Szóval imádok itt lenni.
-Szívesen beszélgetnék még Emy, de ügyeletes vagyok. Várlak! -Megint mosolygott, mint ha csak ez az egy arckifejezése lenne.
-Viszont látásra! -Kisétálok a teremből és egyenesen a büfé felé veszem az irányt. Hol máshol lenne Sebastian?
-Hahó baba. -Hallom meg a hangját. Sebastian egy radiátoron ült a termünk mellett.
-Szia. -Ölelem át.
-Na, milyen volt az első óra? -Kicsit szarkasztikusan beszél, neki valamiért ez tök poén, hogy ez az első sulinapom...
-Egész jó. Szimpatikus a tanár.
-Möller? -Nevet. -Minden lány imádja.
-Jaj, ne féltékenykedj. -Lehúzom a radiátorról és inkább kimegyünk az udvarra.
-Nem féltékenykedem, csak mondtam... Milyen órád lesz?
-Tesi? Talán... -Mélyen elgondolkodtam. -Vagy töri? Mit tudom én! -Ő csak nevet és átölel.
-Kis hebrencsem.
-Ja, igen megyek fizika korepre. Apunak majd szólsz, ha hazaértek?
-Hívd fel. -Nyel egy nagyot. -Én csak későn érek haza.
-Merthogy? -Keresem a tekintetét, de nem tudom elkapni.
-Izé... lesz ilyen,,, vagyis,,, elugrunk a haverokkal.
-Hova? -Fürkészem tovább az arcát.
-Ahh... valahova, a világba. Még mi se tudjuk. -Belerúg egy kőbe és idegesen fordul meg.
-És ez mért titok? -Követem a mozdulatát és elé állok.
-Mert még én se tudom mért megyen el... csak muszáj.
-Merthogy? -Nevetésre húzza a száját majd rám néz.
-Nem lehetne, hogy csak sétálunk?
-Utálom, ha hülyének kéznek. De tőlem kódorogjál. Nem tartozol magyarázattal. -Elindulok az ajtó felé. -Na mi van nem jössz?
-Ilyenkor olyan kétértelmű vagy... tudlak utálni.
-Tőlem. -Mosolygok és ránézek a mobilomra. -Mindjárt csengetnek, gyere. -A keze után nyúlok és ő megfogja.
-Mért érzem úgy, hogy otthon ezért még veszekedni fogunk?
-Nem az én stílusom nyíltan gyilkolni. -Kacsintok és besétálunk az aulába. Én elmegyek a tesi terem felé (Max pont jókor jött le) Sebastian pedig a kémia terembe.
-Ilyen jóba vagy a szőkeséggel?
-A szőkeséggel lakok, egy ideig.
-Mivan?
-De imádom ilyenkor az arcotokat! -Nevetek és félredobom a hajamat. -A ház mizériát még intézik a szüleim, és mivel Sebastian családja kb. az én családom is, ami így kicsit fura... szóval a mosószobában alszom.
-Nem vagy egy hétköznapi gyerek. De nem gond. -Kacsint és én a lány, ő a fiú öltözőbe megyünk be.
