Reggel a még rózsaszín nap bevilágított az ablakon, így muszáj volt felülnöm. Nyújtóztam párat, megropogtattam az ujjaim és a bokám majd a cipőmet kezdem el keresni mikor egy árnyék húzódott végig a lépcsőn.
-Halk vagy de, van árnyékod. -Mondom miközben felhúzom a bakancsomat.
-Merre? -Hallom Lukas hangát.
-Ja, csak úgy ki... olyan szép a napfelkelte.
-Egyedül? -Lép mellém.
-Mért ne? -Nézek fel. -Meg lehet, hogy elcsavargok máshova is...
-A szüleid meg fognak veszni...
-Ők hoztak el! -Mosolygok és az ajtó felé nyúlok. Megfogja a kezem és lassan lehúzza a kilincsről.
-Mi a francot képzelsz?! -Csattanok fel pár másodperc szótlanságból.
-Nem akarom... hogy elmenj...
-Mert? -Húzom fel a szemöldököm.
-Mert mindig bajba kerülsz! -Forog és lehuppan a kanapéra.
-Hagy, legyen ez az én bajom kérlek! -Dühösen kinyitom az ajtót és kilépek a hideg hajnalba.
Húsz perce megyek egy irányba (milyen jó már, hogy hoztam órát) és egyre jobban lefagynak az ujjaim. Jobbra egy kisebb patak folyik, pár jégdarabbal a víz tetején. Balra az erdő van, és előttem? Előttem semmi sincs, csak halvány árnyak. A könnyeim körbeölelik az arcom és forrón csöpögnek le az állom. Szipogok párat majd leülök egy korhadt törzsre. Mit csinálok? Sosem sírtam ennyit, egy hülye érzés miatt... Mi van ebbe a levegőbe ami ennyire érzékenyen érint? Ahogy így gondolkodtam mellettem megmozdult a bokor. Felugrok és hangosan kiálltok. Pár másodperc feszült csend állt be majd előbújt egy róka a bokorból. Lassan letérdeltem majd halkan nyüszögni kezdtem, mért ne a kutyáknál beválik! Kicsit megrettent amikor meghallott, de fokozatosan megszokott. Jó lehet, hogy több mint egy órát térdepeltem, de megérte, mert hozzáértem a füléhez. Persze azonnal hátrált és ijedten bámult, de akkor is... rókát még nem simogattam! Lassan hátráltam és amikor elég messze voltam felálltam. Ezzel nem ijesztettem meg, nyugodtan szaglászott tovább. Mosolyogva indultam vissza. Egy hosszú séta után megláttam a faházat és még nagyobb mosollyal léptem be. Hirtelen úgy éreztem szívrohamot kapok, vagy elájulok vagy mit tudom én. Sebastian egy szál boxerben állt és evett egy almát.
-Bocs. -Csuktam be gyorsan a szemeim. Nem kaptam választ, de azt éreztem, hogy közelebb jött.
-Menjek ki?
-Ennyire csúnya vagyok? -Nevet.
-Dehogy! -Kinyitom a szemem és hiába muszáj volt bámulnom azokat a kockákat!
-Édes, vagy ha nem hiszed el amit látsz.
-Állat... -Megfogom a kezét és egy kacér kacsintással sikerül zavarba hoznom.
-Ööö... amúgy anyukád fent van és valami lapot bombáz éppen.
-Okés... -Közben a nyakát csókolgatom.
-Ennyire jó volt a séta? -A hátamat simogatva egyre beljebb húz a házba.
-Aha... meg te sem vagy utolsó. -Ezen mindketten nevetni kezdünk. -Szóval... anyu ideges?
-Mondhatni... sok a dolga, hisz évek óta nem volt itt.
-Akkor csendben kéne lennünk? -Kacsintok újra.
-Kéne... de nem kötelező... -A hangja egyre mélyebb és szexibb lett. De ugye a technika... az, az átkozott 21. század... persze, hogy megszólalt a mobilom.
-Ilyen nincs! -Tolom el magamtól Sebastiant és dühösen nyúlok a zsebembe. Abban percben, hogy előkaptam Sebastian elvette és kinyomta.
-Nem is lesz. -Belefúrja az orrát a nyakamba és lassan felhúz a lépcsőn.
-Várj én...
-Ne folytasd... csak szeretnék veled lenni és SEMMIT tenni.
-Ez tuti?
-Tuti. -Nyugodtan eltolom magamtól és lassan felsétálok a lépcsőn. Amikor beérek a szobájába elnyúlok az ágyon és egy régi poros képet nézegetek a polcon. Egy rajz vagy mi...
Arra eszmélek fel, hogy Sebastian egyre jobban elmerül a számban és apu hangja az ajtó elől szól. Rettegve ülök fel és idegesen keresem Sebastian szemét. Ő magabiztosan benyúl a szekrényébe és felvesz egy nadrágot majd rezzenéstelen hangon válaszol a hangra.
-Gyere... -Közben leül az íróasztalhoz és a kezembe nyom egy könyvet. Fellapozom és úgy teszek, mint ha olvasnám Ő közben a fiókokban turkál. Amikor apu belépett az ajtón hirtelen újra könnyek gyűltek a szemembe és kirobbanni készültek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése