Koko mindig segít. 5. fejezet

-Gondoljak erre?! Anya! Igen, persze van még kettő... de nem három! -Kiveszem Lukas kezéből a cipőimet felveszem és kimegyek. Elkezdek visszafelé sétálni a falkához. Párszor még hallottam anyu hangját ahogy keres, de nem válaszoltam... csak mentem és mentem és mentem. Pár perc múlva elértem a bokorhoz. Bebújok és megpillantom Liát. Nyüszögve jött oda hozzám. Lerogytam a földre és átöleltem, nem törődve a veszéllyel, hogy talán megijesztem. Csak sírni akartam valaki vállán aki feltétel nélkül szeret, és nem akar megvigasztalni hülye indokokkal. A a farkaslány nyugodtan ült melettem és hagyta, hogy teljesen belefúródjak. Percek múlva Pete is megjelent és szokásához híven elkezdett csipkedni. Elmosolyogtam és elkezdtem játszani vele, ahogy ugrálunk egymásra Koko lép mellénk és Petét elkergeti. Szegény bátyóm szomorúan odébb kullogott  és lefeküdt az árnyékba. 

-Na mi van kék szemű! -A mancsával felém nyúl és a combomat kaparja. Megsimítom a mancsát és felállok. Lesétálok egy kitaposott útra és követtem a vonalat, Koko pedig jött utánam. 
Elég hosszú ideje sétálok már... hamarosan besötétedik... ránézek az órámra é már hat óra.
-Basszus... haza kell mennem. -Leülök egy kőre és Kokora nézek. Fejét az ölembe hajtja és lehunyja a szemeit. -Ah... bárcsak veletek maradhatnék... -Megsimítom a fejét és akkor veszem észre, egy elég csúnya de már gyógyuló seb van a fülén. -Veled meg mi történt? -Felnéz és szemei szomorúak voltak és fáradtak. -Nehéz mi? 
-Semmi sem könnyű. -Hallok egy ismerős hangot a hátam mögül. 
-Jeremy? -Fordulok meg. -Te... nem is láttalak még! -Felállok és átölelem.
-Hallom, nem viseled jól a halált. -Leül és maga mellé húz.
-Hát nem... nem vagyok olyan kemény, mint te. Nem tudok nem kötődni hozzájuk.
-Én is kötődöm hozzájuk, csak másképp gyászolok. -Elmosolyodik és nagyot sóhajt. A vállára hajtom a fejem és lehunyom a szemem.
-Hogyan? 
-Ha nem alszol el, elmondom! 
-Jó bocsi. -Kinyitom a szemem és megkeresem az övéit.
-Ha ilyen történik, azonnal nyomozni kezdek... így nem a gyász hanem a kíváncsiság uralkodik rajtam.
-Ez beválik?
-Nekem igen... de az érzéseket nem lehet megtanulni, az csak jön.
-Mondtam már, hogy szerencsés Raison? Én is ilyen jófej férjet akarok... majd.
-Köszi. -Látom, hogy elpirult Jeremy amitől akaratlanul is elnevetettem magam.
-És most mi lesz? 
-Hazakísérlek. Utána a felnőttek otthagynak titeket a faházban. 
-Ja persze képzelem. Apu sose hagyna egyedül két fiúval.
-Emm! Bízik benned! Csak félt... ezért nem hibáztathatod.
-Édes vagy, de nem bízik bennem... mondjuk nem hibáztatom elég szörnyű tudok lenni.
-Nagyon szeret. És ezért én kerestelek meg, mert tudta, hogy ő most nem tud segíteni és ettől szenved. Ez az első alkalom, hogy a szüleid nem elegek.
-Nagyon szeretem őket... de mostanában már nem elég csak az ő véleményük. 
-Ez természetes, ezért fogsz a faházban éjszakázni! -Kacsint és felhúz.
-Most komoly? -Felsikítok és a nyakába ugrok.
-De ahhoz haza kéne érni... 
-Jó megyek! De... adsz még egy kis időt?
-Okés, előre megyek, de el ne tűnj! -Elsétál Jeremy, én leguggolok Koko mellé és átölelem.
-Köszi kislány! -Megpuszilom mire ő elkezd nyalogatni. -Haza találsz? -Újra megnyal és utána elindul a sűrű felé. Visszanéz majd teljesen eltűnik. Sóhajtok és elindulok Jeremy után.